A méhészkedés ősi mesterség. A méhek ma ismert fajtája is nagyon régóta létezik. 70 millió évvel ezelőtt bukkantak fel az evolúció folyamatában. Körülbelül 100 millió éve jelentek meg a zárvatermők, amelyek beporzásához a méhek tevékenysége nélkülözhetetlen. A méz gyűjtése is egyidős az emberiséggel, a méhészet legrégebbi nyoma a kőkorszakból való. A cikkünkben részletesen leírjuk, hogy az egyes kultúrnépek mire használták a mézet. Érdemes elolvasni a cikket, mert vannak rég elfeledett használati módok, melyek még ma is hasznosak lehetnek a “modern kor” embere számára.

Prehistorikus méhek:

Az első tárgyi emlékek a mézelő méhekről a németországi ún. óriáshegységbeli kövületek. Az első őskövületek családos méhekről kb. 50 millió évesek. Olyan tárgyi emlékeket is találtak, melyek során a viasztükröket és a méhek szárnyának az erezete is tisztán látható. Ez utóbbi leletek kb. 25 millió évesek.

méhészkedés
Spanyolország, Pókok barlangja – barlangrajz

Őskor:

Az őskor embere a vadméhek mézét hasznosította. Ha rábukkant megpróbálta a lehető legkevesebb csípéssel elvenni a méhek mézét. Barlangrajzok tanúskodnak arról, hogy az őskori emberek is már füsttel kábították el a vadméheket a méz megszerzése érdekében.

Spanyolországban, Valencia – Bicorp-ban, az ún. “Pókok barlangjában”, vagy Arana-barlangban 1919-ben bukkantak rá egy ősi barlangrajzra, melyen egy “ősméhész” lány fáklyával füstölve kúszik föl a sziklarepedésben élő méhekhez, hogy a mézüket elrabolja. A barlangrajz kora vita tárgyát képezi, de általában 10.000 évesre datálják ezt az ősi ábrázolást.

Az ember kezdetben fosztogatta, pusztította a méheket, később a gondozója, tenyésztője lett. Már az őskorban részben elkülönült a vadászoktól az ún. mézvadász, aki 1-1 méh elengedésével és követésével furfangos módon találta meg a méhek odúját. Ehhez a tevékenységhez jó megfigyelőképességre, jól bevált méhcsalogató módszerekre és rengeteg türelemre volt szükség. Amikor a mékodút megtalálták, akkor a mézvadász is csak kifosztotta az odút.

Később kialakult egy kezdetleges méhészkedés, mely során időnként a fába fészkelő méheket a farönkkel együtt hazavitték, és ott tartották tovább, így nem kellett már messzi vidékeket bejárni a mézért.

méhészkedésÓkori Egyiptom:

Az egyiptomi királysírokban szintén találtak az írásos és a domborműves, valamint az egyéb tárgyi emlékeken (pl. ékszerek, érmék) kívül mézet is, igaz beszáradt, bebarnult állapotban. Igen értékes lelet, mert a méz kiválóan konzerválható anyag és olyan szempontból is vizsgálat alá vonható, hogy például utólag milyen virágporszemcsék szálltak bele, melyből következtetést lehet levonni még a temetés időpontjára vonatkozóan is, de a korabeli egyiptomi növényvilág is kiválóan rekonstruálható.

Az ókorban már megfigyelték, hogy a méznek gyógyító hatása van és elkezdték a méheket módszeresen tartani. Mézet nemcsak gyógyászati célokra, hanem például a halottak konzerválására, tartósítására is használták.

Az egyiptomi Ebers-papirusz, amely gyógyszerkönyvi minőségű gyógyászati recepteket tartalmaz több mint 300 helyen említ olyan gyógyító elegyeket, melyek mézzel készültek. Így például használták a mézet erősítőszerként gyomorpanaszokra, hashajtóként, vagy gyógyfüvekkel keverve akár sebekre is.

A lakomákon mézsört ittak, amit a méz megerjesztésével, vízzel való felhígításával, fűszerek hozzáadásával készítettek el. A piramisokban mézes süteményt is találtak.

Konzerváló hatásainak ismeretében olyan módon is használták az élő szövetek tartósítására, hogy például az átültetésre kerülő bőrdarabokat mézzel tartósították – megfigyelték, hogy az ilyen módon előkészített bőrdarab több mint 90 %-ban odanő a kívánt helyre. A kilökődési arány tehát a mai modern orvostudományi eredményekhez hasonlítható.

méhészkedésA legrégebbi Egyiptomból származó méhészeti ábrázolások egy sziklatemplomban találhatók és egy valódi, ősi méhészkedés látható az ábrázoláson. Az ábrázolás az óbirodalmi Niuser naptemplomában található és azt a jelenetet ábrázolja, mint a méhészek füstöt fújnak a méhkasra, hogy eltávolítsák a mézzel teli lépeket. Miután a lépből kinyerték a mézet leszűrték és beletöltötték a mézet agyagkorsókba azután a korsókat lezárták. Az ilyen módon kezelt mézet évekig is el tudták tartani. Az Újbirodalomtól kezdve a méznek és a belőle származó termékeknek az említése, leírása és ábrázolása még gyakoribbá vált.

A méhészkedés módszerei azóta is igen konzervatívak ebben a régióban és nagyon jól alkalmazkodtak a helyi körülményekhez. Így például azok a méhkas típusok, melyek ezeken az ősi domborműveken felbukkannak – és amelyek minden kétséget kizáróan fonott vesszőkosarak agyaggal borítva – még mindig láthatóak a mai Szudán területén.

Az a hír járta, hogy az ősi egyiptomi méhek sokkal agresszívebbek voltak, mint a mostani házi méhek. A bizánci illetőségű Arisztofanész szerint minden méhésznek tarra borotvált feje volt, mert a méhek agresszíven reagáltak azokra az olajokra, melyet az egyiptomiak használtak a hajuk ápolására. A hieroglifákból szintén kiderül, hogy a méhészek soha nem viseltek védőfelszerelést és hogy kizárólag füsttel védekeztek a csípésekkel szemben.

A méhészkedés fő központja Alsó-Egyiptom volt, ahol kiterjedt földművelés folyt és ahol a méhet az ország jelképévé is választották. A fáraó egyik címe a Méh Király volt, és voltak olyan istenségek (istennők), melyek méhekkel hozhatóak összefüggésbe.

Voltak vándorló méhészek Fajjúm egyiptomi városban a ptolemaioszi időkben, akik szamarakat használtak a méhkasok szállítására és voltak olyanok is, akik hajókon szállították a méhkasokat a Níluson. Kora tavasszal felhajóztak a folyó felső szakaszára (délre), és aztán a virágzást követve északnak tartottak. Ilyen hajós méhészek egészen a 19. századig léteztek.

Az egyiptomiaknak folyamatos méz ellátmányuk volt a háziasított méhek révén, de néhány leírásból úgy tűnik, hogy a vadméhek mézét még ennél is nagyobbra tartották. Az ún. mézvadászokat, akik a vadméhek mézét rabolták gyakran királyi íjászok védték.

A méhviaszt mumifikációhoz és gyertya készítéshez használták. A mumifikáció során például a test különböző nyílásait tömítették el vele, mielőtt a balzsamozást megkezdték volna. E mellett festékanyagokkal keverve halotti maszkokat is készítettek belőle. Nagy igény volt a mézre az isteneknek szóló áldozati adományok miatt is. III. Ramszesz például 21,000 agyagkorsó mézet ajánlott fel Hapi-nak, a Nílus istenségének. E mellett pecsétként, gyógyszer alapanyagként, csónak és hajó készítéshez is használták … és a lista korántsem teljes.

Az egyiptomi mitológiában a méhek Rá napisten könnyéből születtek, amikor azok a sivatag homokjába hullottak.

Ősi India:

A méhészkedés, csakúgy, mint az ősi Egyiptomban, az ókori Indiában is ismert volt már. Sőt a feltételezések szerint a háziméh eredetileg Indiából származik.

Írásos emlékek és a mitológiájuk is alátámasztja ezt. A hindu mitológia szerint Párvati istennőt, akit Anyaistennő névvel is szokás illetni (egyszóval egy igen ősi és fontos istenség a hinduizmusban) felkérték az istenek, hogy ölje meg Arunaszúra démont, aki elfoglalta a mennyeket és a három világot Brámari istenség formájában. Azért, hogy megölje Arunaszúrát Párvati megszámlálhatatlanul sokszor megszúrta őt fekete méhek segítségével, melyek a testéből keletkeztek. Az istenek végül képessé váltak arra, hogy visszavegyék az uralmat a mennyek és a földek felett.

Ókori Görögország:

méhészkedés
Érme az ősi Efeszosz városából

A méhészkedés az ókori görögöknél is ismert szakma volt, olyannyira, hogy külön istenük is volt a méhészeknek.

A görög mitológiában Ariszteusz volt a méhészkedés istene. A monda szerint amikor véletlenül Eüridiké halálát okozta azáltal, hogy az menekülés közben rálépett egy kígyóra, Eüridiké nímfa testvérei azzal büntették meg őt, hogy az összes méhét megölték. Miközben nézte a halott méhkaptárakat, ahol a méhek tetemei feküdtek, Ariszteusz folyamatosan zokogott. Később Proteusztól azt a tanácsot kapta, hogy adjon Eüridiké iránti tisztelete jeléül négy bikát és négy tehenet áldozatul. Miután így tett és elengedte a méhek felett érzett fájdalmát, az elpusztult méhek tetemeiből új méhek keltek életre, megtöltve ezáltal a kaptárakat.

Hippokratész mézet rendelt lázra, szintén sebek gyógyítására és gyomor-, valamint bélrendszeri panaszokra. E mellett ajánlotta még vérzés csillapítására, a gyengélkedőknek pedig mézes bort adott, hogy erőre kapjanak.

Egyes források szerint az antik Görögországban méhész rabszolgákat is alkalmaztak a méhészetben.

Az Iliász és Odüsszeia eposzokban a mézet az istenek ajándékának tulajdonították, a virágok nektárjáról azt hitték, hogy az istenek éjjel hullajtják alá, hogy aztán a méhek összegyűjthessék.

Arab és perzsa világ:

Avicenna, perzsa fizikus, filozófus és orvos írásaiból tudjuk, hogy az arabok és a perzsák körében – hasonlóan az egyiptomiakhoz – orvosságként és potencianövelő szerként is népszerű volt a méz.

Ókori Róma:

A méhészkedés az ókori Rómában is igen fontos tevékenységnek számított, rómaiak voltak azok, akik a méhészetet tudományos szintre emelték és elterjesztették a kontinensen. Vergilius, és Plinius is említést tesznek róla. Vergilius egy gyakorlatias értekezést írt méhészkedés témában, melyben a méhkas működését nagy részletességgel írta le. Az idősebb Plinius a mézet a “mennyek édességének” és a “csillagok nektárjának” hívta. Ekkoriban sziklába vájt üregekbe telepítették a méheket, melyet kőtáblával elzártak, csak egy kis röpnyílást hagytak rajta a méhek számára.

A római mondák szerint Bacchus a bor és a mámor istene fedezte fel a mézet és úgy gondolta, hogy megtanítja a méhészkedést az embereknek. Az ókoriak számára méhek jelentették a kapcsolatot az emberi és az isteni világok között.

A Via Sacra-n a méhészeknek saját piacuk is volt, ahol nemcsak mézet, hanem mézes süteményeket is árusítottak. Kr.e. 171-ben megnyílt a süteményesek piaca, a forum cupenidis. Cato, római költő sorolta fel az ott található édességeket. A császárság korában divattá vált, hogy külön asztalt kapott a lépesméz és a mézből készült ínyencségek, úgymint a mézzel sütött kalács és többféle mézzel tartósított gyümölcs. A rómaiaknál kedvelt volt még a mézbor is.

Ószövetség:

Az Ószövetségben írnak a méhek gondozásáról, a méhcsaládok nap és eső elleni védelméről, a méz kinyeréséről. Az ősi Izraelben a méz a bőség jelképe volt. A zsidók a pusztai vándorlás során a tejjel és mézzel folyó Kánaánt keresték.

Egy szokás szerint az újszülöttek száját mézes vajjal kenték be, hogy szépek és gazdagok legyenek. Sőt, egy legenda szerint Heródes király feleségét, Mariannát halála után 7 évig tartotta mézes teknőben, hogy megőrizze szépségét.

Középkor:

Európában egészen a késő középkorig a méz volt az egyetlen ismert édesítőszer. A keresztes hadjáratok során jelent meg a cukor, melyet velencei kereskedők közvetítettek Európába, de az iparosítás koráig tízszer annyiba került, mint a méz, ezért fogyasztása csak a nemesség kiváltságai közé tartozott. Az egyre magasabb ipari élelmiszer termelés megjelenésével és elterjedésével a cukor sokkal olcsóbbá vált, mint a méz és a méz általános felhasználása lecsökkent kiváltságos édességgé.

A méhészet a középkorban nem sokat fejlődött. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket és külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Erre való volt a “méhészcsont” vagy mézkereső. Ez egy ökörszarvból készített eszköz volt, mellyel a benne foglyul ejtett méheket egyenként kiengedve a méhodú nyomára lehetett bukkanni, hasonlóan az őskori ember mézkeresési módszeréhez.

Később ahogy a méhészet egyre jobban terjedt új foglalkozások is keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a későbbiekben külön iparággá fejlődtek.

Mária terézia, méhészkedésMária Terézia:

A XVI. századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell.  1770-ben Bécsben méhészeti főiskolát alapított és támogatta a méhészet fejlesztését.  Magyaroszági megbízottja, Toldi József tevékenysége eredmé­nyes volt. Kormánybiztosa, Perlesz gróf 1765-ben a temesi bánság méhészeiből tár­sulatot szervezett azzal a céllal, hogy biztosítsák a piacra jutó méz kifogástalan minőségét. Ez az első hazai méhész-szövetség.   Mária Terézia 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak, ezzel eltörölte a méhészkedés kibontakozását akadályozó legfőbb hátrányt, a tized fizetését.

Egy évvel a bécsi méhésziskola megalapítása után Tessedik Sámuel (1742-1820) Szarvason az iskolában bevezette a méhészeti ismeretek okta­tását. Az elméleti órákon az anyásítással, bölcsőmentéssel, rajbefogással, stb. foglalkoz­tak. Gyakorlati órákon tanulták meg a gyerekek a méhek közötti viselkedést, az esz­közök, szerszámok használatát, a mézelszedést, stb..

Tessedik 1794-től a családok leölése nélkül méhészkedett. Sokat tett az akác meghonosítása érdekében, de a méhlegelő javítása végett más mézelő fák és egyéb növények szaporítását is szorgalmazta. 1796 és 1803 között írta és szerkesz­tette az “Unechter Akazienbaum” című folyóiratot.

Méhészkedés napjainkban:

Ma már számos méhészeti egyesület létezik, a legfontosabb ezek közül az OMME (Országos Magyar Méhészeti Egyesület).

A hazai méhészeteket szigorú egészségügyi ellenőrzésekkel követik nyomon. A méhegészségügyi ellenőrök évente többször is átvizsgálják a méhállományokat, sorra haladva kaptárról-kaptárra, keretről-keretre. A méhészek az EU (Európai Unió) által engedélyezett készítményekkel kezelik a méheket.

A Holló Méhészet tulajdonosa Holló Tamás szintén a szakmában elismert méhegészségügyi ellenőr.

A magyar méztermelés jellemzője, hogy a méhészek a méz 83 %-át nagybani felvásárlóknak, 1 %-át kiszerelve kiskereskedőknek (üzleteknek), további 1 %-át ipari felhasználóknak (mézeskalácsos, édesítőipar), 15 %-át pedig közvetlenül a fogyasztóknak (háztól és piacon) értékesítik.

Az európai országokban az átlagos mézfogyasztás eléri az évi 1,5-1,7 kg-ot. Pedig a magyar méz az Európai Unióban elismert minőségű terméknek számít!

Nálunk azonban igen szerény az egy lakosra jutó mézfogyasztás, még a fél kilogrammot sem éri el évente. A mézkivitelünk döntő része az EU-tagállamok piacaira, főként Franciaországba, Németországba és Olaszországba kerül. 

Magyarországon a természetvédő szervezeteknek és néhány marketingkampánynak köszönhetően egyre inkább ismert és hatalmas jelentőségű tevékenysége a méheknek a virágok beporzása.

Hazánk teljes területe alkalmas méhészkedésre, így több mint egy tucat fajtamézet tudunk előállítani (pl. akác-, hárs-, repce-, galagonya-, gesztenye-, levendula-, facélia-, vaddohány-, medvehagyma-, hajdina-, édesharmatméz) . Ezek közül az akácméz különleges helyzetben van, ez képezi a fő bevételi forrást a külföldi piacokon, hiszen ez az Unióban viszonylag ritka, a hazai termelésnek ugyanakkor közel a felét teszi ki.

Magyarország először 2004-ben készítette el és fogadta el a Méhészeti Nemzeti Programot, amely az EU-s támogatások igénybevételének egyik alapvető feltétele volt. 

A Magyar Méhészeti Nemzeti Program fő célja: elősegíteni, hogy az ágazat kihasználhassa az ország kedvező adottságait, ezáltal növelni az ágazat versenyképességét, segíteni fejlődését, hiszen a méhészet egyrészt gazdasági hasznot állít elő, másrészt szerepe van az ökológiai egyensúly fenntartásában. További megkezdett intézkedése röviden, a méz minőségének megőrzése, a fogyasztóknak jobb tájékoztatását szolgáló kutató-, fejlesztő programok. Továbbá, erősödjön a méhész társadalom összefogása, a méhészek fogékonysága az új módszerek, eljárások és eszközök alkalmazása, valamint a vállalkozásszerű gazdálkodás iránt.

NAGY TISZTASÁGÚ MATYÓ MÉZÜNKET ITT VÁSÁROLHATJA MEG!

 

Forrás:

Margaret és Gottlieb Ebel – Silvia Rinke: Mézeskönyv, Magyar Könyvklub, 2003, Budapest, ISBN 963 547 802 X

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük